Zentai László névjegyére

Zentai László jogi végzettségű költő, író és szerkesztő. Kortárs irodalmunk olyan személyisége, aki műveiben lélektani érzékenységgel világít rá korunk emberének, kisvárosaink polgárainak a küzdelmes lélekállapotaira, kiszolgáltatottságára, a történések abszurditásaira, esetlenségeinek ismétlődéseire. Szenvedélyesen keresi az igazságot. Írásai izgalmas, tanulságos emberi léthelyzetek művészi, szépírói tükörképei. Hitelesen, plasztikusan világítja meg az emberi létállapotokat, keresi a megoldások lehetőségeit. Verseskötetei és prózakönyvei a közügyekért felelős, igazságkereső, aggódó, de meg nem alkuvó író és gondolkodó alkotásai.

Eddigi publikációi: három verseskönyv, két elbeszéléskötet, három regény, egy recenzió- és tanulmánykötet. A személyes felelősség felé orientálja olvasóit. A mindennap tapasztalható problémák, egymásra rakódó konfliktusok megoldását fürkészi. Jobbító szándékú – hibáink leleplezését is ábrázoló – írásaiban regényhőseit tetteikkel szembesíti. Szereplőinek jellemábrázolását lelki folyamatok, lélekállapot-rajzok erősítik. Különböző idősíkok sokaságában kétkedéseivel, alkotói vívódásaival együtt mutatja be szereplőit.

Első verseskötete, a Kökényhúsú ég alatt 1989-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. (Teljes szerzői jogdíját az Erdélyi menekültekért Alapítványnak utaltatta át.) A csúcsok megközelítése című, esszérecenziós könyv (Xénia Kiadó, 1995) Porban aranyrögök (Válogatott és új versek. Gyöngyharmat Kiadó, 2007.) Kortárs szerzők könyveit méltatta, recenzeálta – értékkereső kritikai szemmel.

Zentai költészetének, regényeinek, novelláinak soproni színezete, országra-világra nyitott patrióta ismérve, értéktudata, szemlélete tetten érhető. Szereti szülővárosa hajdani polgárainak szorgos életmódját, kultúratiszteletét, patrícius-tudatát. Hibátlan versformákra, tiszta képalkotásra, gondolati megfogalmazására, jóhangzásra törekszik. Babitsi „versenyt az esztendőkkel” sarkallást is tartalmaznak a Mikor jön az öreg? és a Fel a hatodikra c. prózakötet és Összegyűjtött verskötete: Lemosott idő (Civil Flotta Kiadó, Bp., 2019.)

Első regénye, Bolhasípok Jankó városában – címmel, 2019-ben jelent meg a Civil Flotta Kiadó gondozásában. (Jelenleg a belőle készült filmforgatókönyv fejlesztés alatt áll.) Második regénye Rebeka, meg az a 66. senki odafönn (Civil Flotta Kiadó, 2021) tipikus jellemrajz, az emberi irigység, kisvárosi rátartiság, gőg és az emberi magatartás sikeres, szarkasztikus ábrázolása. Harmadik, a Von Alexander, a csirkefogó – című családregénye (Civil Flotta Kiadó) a karácsony előtti hetekben került a könyvesboltokba.

Zentai László 2015 óta szerkeszti a Soproni Füzetek című, évente megjelenő irodalmi és művészeti antológiát. Költőként, íróként, szerkesztőként is folytatja a soproni irodalmi élet örökségét, Sarkady Sándor, a Kossuth-díjas Rakovszky Zsuzsa, Kovács József László irodalomtudós professzor, a József Attila-díjas Kerék Imre, a költő és művelődésszervező Bősze Balázs, és más kiválóságok kultúraépítő, irodalomgazdagító munkásságát. Szépírói tehetségét, a babitsi „versenyt az esztendőkkel” iramával, a csűrbegyűjtők felelősségtudatával, sorjázó, időszerű művekkel teljesítette be.

Cs. Varga István

BÍRÓ JÓZSEF

IMMÁRON Ő IS ODAÁT

…

min –

denütt és mindenki / minden

…

min –

den és mindenütt / mindenki

…

min –

denki és mindenütt / minden

––––––––

ISTEN

SZOLGÁJA

HAZATALÁLT

[ Zentai László emlékére ]

A költő végső költözése

Búcsúzunk Zentai Lászlótól, aki nyolc éven keresztül volt a Soproni Füzetek főszerkesztője.

ZENTAI LÁSZLÓ (1950-2024)

Szomorú hírt hozott az idei ősz: újabb levél hullt le a soproni gyökerű szépirodalom jelképes fájáról. Zentai László költő, író, nyugállományú kormány-főtisztviselő, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó tanára, a Soproni Füzetek főszerkesztője, 2024. szeptember 28-án, csaknem két héttel 74. születésnapját követően, visszaadta lelkét Teremtőjének.

Fél évszázados ismeretségünk alapján, ha egyetlen kifejezésben kellene összefoglalnom egyéniségét, az nem lehetne más, mint az ügybuzgó kötelességtudat. Érdemei közül kiemelkedik a társadalombiztosítás nyugdíj ágazatának magas szintű ismerete, melynek köszönhetően kidolgozta, hogy a nők 40 évi fő állású munkában töltött időt követően mehessenek nyugdíjba. Hivatali munkája során emberek tízezreit juttatta segélyhez és a magánéletben is önzetlenül ott segített, ahol csak tudott.

Tíz nyomtatásban kiadott könyve és két hangoskönyve tanúsítja, hogy műveiben az elesettek pártjára állt, az etikus magatartás híveként a nemes nemzeti, polgári, keresztény elvek jegyében formálta elbeszéléseinek, regényeinek témáit, alakjait. Nagy megtiszteltetést jelentett számára, hogy Kökényhúsú ég alatt című első verseskötetét a rangos Szépirodalmi Kiadó jelentette meg 1989-ben. Ebből idézem a népdalok harmat tisztaságával született sorait: „Anyám szeme / páros büszke csillag / parazsában / kék virágok nyílnak”. A sors kegyetlensége folytán írószövetségi tagfelvételét, Bolhasípok Jankó városában című regényének megfilmesítését nem élhette meg. Munkásságát Magyar Arany Érdemkereszttel, Idősekért-díjjal, és Sopron Kultúrájáért-díjjal ismerték el.

Mielőtt kivizsgálásra a Kistarcsai Flór Ferenc Kórházba utalták, telefonon említettem neki, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége XIV. Kongresszusán tartott előadásában az európai társadalmi és kulturális kavarodás érzékeltetéseként megjegyezte: „A Pitagorasz-tétel akkor is Pitagorasz-tétel marad, ha a matematikatanár részeg.” Néhány napra rá Semjén Zsolt A józan ész ellenforradalma című könyve érkezett postán pályatársam utolsó ajándékaként, amit már nem tudtam megköszönni neki. Betegágyán elhangzott utolsó mondta: „Szeretnék hazamenni.” Földi élete során többször változtatott lakóhelyet, hosszú fizikai és lélek béli út vezette kitérőkkel Soprontól Szilasligetig. Szülővárosához azonban szellemileg mindig hűen kötődött. Végső otthonra olvasói szívében lelt, akikre ezentúl abból a bizonyos égi kávéházból tekint le, ahol kedvelt tanárnőjével, Sámson Klárával, Sarkady Sándor és Kerék Imre költőbarátaival, Dr. Kovács József László irodalomtörténésszel, valamint a soproni Hatok előre ment tagjaival, Kövesi Györggyel, Bősze Balázzsal és Huszár Lászlóval vitatják meg az emberi létből fakadó költészet aktuális kérdéseit.

Az életet megharcolta, lüktető lelkét Isten megnyugtatta. Nyugodjon békében!

Zsirai László

Magaddal vitted Szapphó koszorúját

Éppen tegnap este beszéltük a feleségemmel, hogy a napokban föl kellene már mennünk Kerék Imréhez, a pedagógusok idősotthonába. A József Attila-díjas költőhöz, műfordítóhoz, a Szent-Orsolya Általános Iskola és Gimnázium volt könyvtárosához, s nem utolsósorban az íróbaráthoz.

Tavaly, június végén – közel a 80. születésnapodhoz! – jártunk nálad. Nagyon megörvendtünk egymásnak. Ott ültünk a kertben és hosszú percekig néztük egymást, mert majdnem negyedszázada nem találkoztunk személyesen. Azután egyre hangosabbak lettünk, majdnem kiszakadt a torkom, mert annyi mindent el akartam mondani neked. Te halkabban válaszoltál, mert többnyire a számról olvastad a szavakat. Gyakran felnevettél. Tele voltál élettel, tervekkel. Híre-hamva sem volt az öregedő magánynak, a beletörődés szomorúságának. Izzott szemeidben az a szolid „Zöld parázs”. Nagyon szerettél volna egy teljes Jeszenyin fordításkötetet közreadni. Bíztattalak és mondtam, hogy megtaláljuk a kiadás lehetőségét. Nyomatékosítottam, hogy a Soproni Füzetek idei számában szeretnék közreadni veled egy hosszú beszélgetést az alkotóműhelyedről, s már fel is kértem Turbuly Évát a feladatra. Örömmel fogadtad, az arcod ugyanolyan szelíd és rácsodálkozó volt, mind 1942 telén az édesanyád karján…

Az interjú Advent második vasárnapján megjelent, a Soproni Füzetek első lapjain. Nagy örömmel olvastad, s mondtad is Móni lányodnak: – „A Lacim, nem feledkezett meg rólam.”

Készültünk Imre, hogy újra meglátogassunk a fenyőfákkal ölelt idősotthonban. Tegnap óta már csak az égi kávéház íróasztalánál foghatunk veled kezet…

Zentai László

Sz. Egyed Emma (1935 – 2016 ✞)

Nyugodj békében.

Tisztelt Gyászoló Család, Barátok, Pályatársak, Tisztelők!

Megrendülten állok Szabados Lászlóné Egyed Emma hamvai előtt a Nyugat- magyarországi Egyetem rektora, a Benedek Elek Pedagógiai Kar vezetése és testülete nevében, mint egykori kolléga, személyes jó barát.

Fájdalommal teli a szívünk, könnycseppek gördülnek az arcokon, mert örökre búcsúzni kell. Ugyanakkor már lángolnak az örömtüzek a mennyek országában – talán ez a nagy forróság is jelzi -, ahol a kitárt kapuban nemcsak Szent Péter, hanem a szeretett társ Laci, a csodált mester Pátzay Pál, megannyi rokon, jó barát és művésztárs várja türelmetlenül Emikét, hogy megélhesse a viszontlátás örömét. Az égi műterem is készen áll már, hisz azért szólította magához az Úr, hogy újra alkothasson.

„Ó, most adj erőt Istenem, Hogy méltón zengjen árva énekem Róla.”

Egy percre ma megpróbáltam a lelkébe látni, de nem lehet ezt a percet kibeszélni. Hogyan is tudna szivárványglóriás tündértörékeny lénye szavakba férni…

Bár be van írva lelkembe a képe, s mindaz, mit elmondani kívánok róla, maga írta be, én csak olvasónak szegődöm. Igen Kedves Emike, aki veled egyszer is találkozott, érintetté vált, s örökre a szívébe zárt. Megszelídítetted, akár a kis herceg a rókát.

Mi volt a varázsod?

A kosztümjeid egyszerű eleganciája, az ezüstös hajad természetessége, a huncutkás mosolyod, a lágy hangod, halk beszéded, a kiegyensúlyozottságod, a belőled sugárzó harmónia, a gyermeki tisztaságú tekinteted, a határtalan hited, a rendíthetetlenül vállalt küldetésed, a végtelen szereteted a tanítványaid iránt – akiktől még bocsánatot is tudtál kérni, ha úgy érezted hogy nem voltál elég igazságos az értékelésükkor -, tiszteleted a közös célért küzdő kollégáid, művésztársaid iránt, mélységes szolgálatod, nagy tehetséged és tudásod, szeretettel átitatott személyiséged, egy-egy új alkotásod élménye, emberséged, őszinte gyönyörködésed egy gyermekrajzban, simogató kezed, mellyel jutalmaztál egy-egy alkotó gyermekfejet.

1960-tól éltél Sopronban, a hűség városában, melyet nagyon megszerettél, otthonra leltél benne, az utolsó lélegzetig hű maradtál hozzá, ahol nagyszerű férjet és egyben társat, segítőt, találtál, kivel hosszú boldog életet élhettél. „Ketten… mindig együtt, egymást vezetve és követve,
mint egy kétágú szólam, együtt szeretve, játszva, ölelve
éjjel-nappal, reggel-este, összefonódva, mindenütt együtt, mindig

egy irányba …” Ez jellemzett benneteket.

Szert tehettél a család mellett alkotási, megmutatkozási lehetőségre, közéleti szerepre, s a tanítás gyönyörűségére, melyet úgy szerettél.

A soproni óvóképzéssel a kezdetektől összeforrott a neved. Az első igazgató Szabados László – a későbbi párod -, jó szemmel választott a győri gimnázium tanári karából a majdan jó baráttá vált Sarkady Sanyival együtt, meghatározó lettél a vizuális művészeti nevelés kialakításában, a hallgatók szemléletének formálásában és segítetted a később érkező kollégák szárnypróbálgatásait. Mindig számíthattak őszinte véleményedre, hasznos szakmai eszmecserékre. Rád nagyon illenek Juhász Gyula szavai:

„ A tanárt nem a pápaszem, a notesz és a tekintély teszi, hanem a lélek és az értelem csodálatosan egyesült fogékonysága a tanítványok iránt.”

Fekete György művésztársad egyik versében azt vallotta, ha néhány jót tanító, bátor mozdulat tanítványai sorsába írva megmarad, s nem törést, homályt, kudarcot, feleslegest rögzít az emlékezet, már volt, értük létezett.

Bizton állíthatom, hogy te méltán érezheted, hogy nem feleslegest rögzít sem a tanítványok, sem a pályatársak emlékezete.

Tagja voltál a város valamennyi művészeti szervezetének, de emellett országos egyesületeknek is. Közel száz városi, rangos országos és nemzetközi kiállításon szerepeltek alkotásaid, utóbbiak közül kiemelkedett a Fidem tamperei, portugáliai, párizsi, amerikai kiállítása, a sok olaszországi szereplés, de kiállítottál Telavivban is. Számtalan emléktáblát készítettél nemcsak Sopronban, hanem országszerte, sőt Bécsben, és Burgenland több városában is. Felsorolhatatlan a díjak száma, köztük hazai és nemzetközi érembiennálékon kapott nívódíjak, a különböző kiállításokon szerepelt alkotások elismerése és a Sopron város Kultúrájáért két alkalommal is odaítélt kitüntetés.

Drága Emike! Nem akarunk és nem is tudunk felejteni! Ott leszel a Festőteremben, a Lábasházban, az Új utcai gyönyörű házban, ahol annyi csodát hoztál létre, a Tűztornyon megcsillanó napsugár aranyában, a hegyoldal nyugodt zöldjében, a templomok oltárképének méltóságában.

Köszönöm neked minden soproni kollégám, a soproni művészeti-kulturális élet részesei, a Dunántúl – szerte tevékenykedő több ezer óvónő nevében az önzetlen szakmai, emberi segítséget, a tanári – művészi példát, az alkotásaid gyönyörűségét, személy szerint pedig, hogy ismerhettelek, hogy a bizalmadba fogadtál, köszönöm az őszinte beszélgetéseket, a támogatásod, mellyel gazdagítottad nemcsak a tudásom, hanem az egész énem. Tanulhattam tőled tartást és alázatot, megértetted velem, hogy csak az lehet igaz, ami ma is, holnap is igaz, s a kontrollnélküliség nem visz sehová. Példát mutattál arra, hogy ha valaki a tér és idő mélyére lát, s a látottak renddé érnek benne, azt szórja szét.

Tudjuk, az élet csak egy pillanat, de ez a pillanat neked elég volt ahhoz, hogy örök értékűt teremts. Nem csak éltél, hanem éltettél is, hisz a művészet élmény, mely felkelti az életörömet. Maradandót hoztál létre, így tudtál példaképpé válni, s meghosszabbítani földi életed azáltal, hogy bennünk élsz tovább. Amit tanítványaid, s az alkotásaid ismerők lelkébe átoltanod sikerült, az tett halhatatlanná. Olyan vagy, mint egy útjelző fa, melynek hit a lombja, irány a törzse, s biztató jelként mutatja az utat mindazoknak, akik bukdácsolva kapaszkodnak a gyökereibe.

Amikor ma hajnalban a badacsonytomaji házunkból elindultam hozzád, két nagyon személyes élmény villant fel bennem. Az egyik a vonyarcvashegyi nyaralótok, melyet kedves kuckóvá varázsoltál, s ahol úgy szerettél nyaranta megpihenni, s ahogy a Balaton parton haladtam az állomás felé, s ránéztem a felkelő Nap ácsolta aranyhídra, az jutott eszembe, hogy most már mindég sétálhatsz rajta. A másik élmény a keresztlányodról szól. Átszellemült arccal, sugárzó tekintettel meséltél róla szinte minden alkalommal, ha együtt voltunk, s büszkén mondtad, hogy a sajátodnak is érzed, s igyekszel mindent átadni neki amit csak tudsz. Beszámoltál a közös külföldi utazásaitokról, boldogan mutattad a Laci által készített diákat, melyek arról tanúskodtak mi mindent láttatok, mennyi élménnyel gazdagodtatok. Ilyenkor éreztem, milyen nagyszerű anya lehettél volna. Biztos vagyok benne, hogy fentről is fogod a kezét, s küldöd majd a jeleket, melyek segítik.

„A lélek, mikor búcsúzva bontja szárnyait, visz magával a földről valamit. Eszmét, melyet világra ő hozott, virágot, melyet ő virágoztatott.” Mi pedig tudjuk, hogy „nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló”.

„Elengedlek, most menj, s ha messze jársz is, azért üzenj, mert én itt maradok…”Apró holdkönnycseppek, kicsi igazgyöngyök, kis virágszirmok várják, hogy Neked szép álmokat hozhassanak.

Isten veled, nyugodj békében

Tóth Mariann

Elhangzott 2016. július 11-én Sz. Egyed Emma éremművész temetésén.

Giczy János (1933 – 2016 ✞)

Nyugodj békében.

Zene: THJ, Büki Attila – Szárnyasoltár

GICZY JÁNOS BÚCSÚZTATÁSA

a szobák során át ide jutsz végül
hol sose virrad és sose sötétül
csak a felhők végtelen sodra
úszik mintha madártej volna
állsz és úgy érzed nem is volt más
csak ez a fény csak ez a sodrás
amit a kétely elfödött a hitben
most dekódolja neked az isten

funkciójuktól megfosztva állnak
e lapnyi térben az elhagyott tárgyak
a pohár a cukorszín púderszelence
emlékeznek még érintésedre
este ha nyári záporeső ver
megtelik az ablak szeme könnyel
és túlélőid minden idegszála
égő kanócként világít a gyászra

Ez Both Balázs soproni költő verse volt, ami egy René Magritte-festmény ihletetésére született. Úgy éreztem, hogy ennek itt most helye van.

Tisztelt gyászoló család, rokonok, barátok, ismerősök, pályatársak, soproni polgárok;

tisztelt gyászoló gyülekezet!

Elment Giczy János is.

Nemrég hagyott el bennünket Sarkady Sándor, két hete búcsúztunk Sz. Egyed Emmától, és most elment Giczy János is.

Tudtuk, hogy nagyon beteg, tudtuk, amit nem akartunk tudni; az ismerősök nap mint nap tették fel egymásnak ugyanazokat a kényszerű, fájdalmasan fölösleges kérdéseket, de egy hónapja, a Hetvennyolcas Galéria kiállításán Eszik Alajossal már elszótlanodva néztünk az ajtókeret fölötti képre, a Veronika-kendős Parasztmadonnára, és most, tíz napja – internet − villámgyorsan ért körbe a hír, amit nem akartunk volna hallani: elment János.

Elment Giczy János is.

Nem szeretnék én itt most hivatalos ember lenni. Illetve egészen kicsit, és egy kicsit is csak azért, mert − egy vele folytatott, lejegyzett beszélgetésből is tudjuk − a város elismeréseit számon tartotta, azok fontosak voltak számára. Sopron Kultúrájáért-díjas, Pro Urbe-díjas művészünktől, városunk díszpolgárától búcsúzunk.

Közismert, legendás, örök „alsószoporisága” mellett kiskamasz kora óta ide, Sopronhoz tartozott. Erről számtalan hányattatás és vándorév után így vallott: „a város kulturális nimbusza fogva tartott”. Arról a kulturális nimbuszról van szó, melynek kezdetben tisztelője, mostanra pedig nem csupán alakítója, hanem támasztóoszlopa, elválaszthatatlan alkotóeleme lett.

Az otthon, gyerekként megélt világháború után itt volt kislicista (mert a Sopron megyei evangélikusok hagyományosan ide adták a gyerekeiket), kezdetben magántanulóként, a szülőfaluból szekéren hozott háromszáz tojással kiegyenlítve a tandíjat. (Az alsószopori, „hatablakos” népiskola tanítói és diáktársai az érdeklődést és a tudásvágyat sikeresen előre kódolták.) Itt igazgatta őt a jó sorsa a figyelmét és az életét terelő-irányító tanárok – Major László, Kelényi Ferenc − látókörébe. Itt határozta el, hogy festő lesz, itt látta meg és noszogatta a tehetségét Mühl Aladár, Ágoston Ernő, itt bátorította a művészpályára a Sopronba látogató Barcsay Jenő. Aztán ide sodorta vissza a történelem vihara – a főváros, Eger; a felsőoktatás hektikus, össze- és visszaszervezése és az 1956-os forradalom reményei és félelmei közepette – sikeres államvizsgával. Előtte persze még otthon segített az aratásban… És itt talált tehetséges pályatársakra, barátokra.

Nem szabad most az időt adatokra, kiállítások és díjak felsorolására pazarolni. Mind megtalálhatók, elolvashatók. De ha majd hazamennek, valamikor nézzék meg a pályatárs Sulyok Gabriella és Szekeres Kriszta nagyon szép két filmjét Giczy Jánosról – arról a különös, különleges személyiségről és jelenségről vagy varázslatról, ami őt e város nimbuszának részévé tette.

Sokkal inkább muszáj itt most arról a nóvumról, arról a különlegességről szólni, amit Giczy János Sopron művészeti életébe hozott.

Dávid Ferencet idézi kedvesen Giczy János egy beszélgetésben; eszerint: „A soproni festők 150 éve oda teszik le az állványukat, ahova annak idején Storno rakta.” Hát ő pedig nem. Hanem egy olyan világot teremtett, aminek nemhogy Sopronban, de az országban sem volt – nincs – előzménye, előképe, párja. A középkoriakat újra értelmező szárnyasoltárait, ezeket a „családi vagy parasztoltárokat” – vagy ahogy ő nevezte, a „profán ereklyehordozókat” − sokáig sűrű értetlenség kísérte, de neki szerencsére soha nem az ítészek véleménye számított. A felmenőihez hűen „maradt a befelé forduló, soha nem hivalkodó, öntudatos emberfajta”, és türelemmel kivárta az elfogadást, az elismerést.

Egyszerre élt itt − a városban, eleget téve a napi, robotos pedagógiai feladatoknak – és másutt, otthon, a műteremben, a „Móricz Zsigmond utcai Alsószoporon”, a szülőfaluban, amiről így vallott: „az énnekem a gyermekkori életemet jelenti, alapvető meghatározója annak, amivé váltam”.

És ebből következett minden. Nem csupán a földrajzi, hanem a lelki meghatározottság is: „nem elég lefesteni valamit, a képnek nagyobb dologról kell szólnia, mint a látvány: nagy összefüggésekről, életről, halálról, az ember dolgáról a földön” – mondta az egyik rajztanárától kapott tanácsokra emlékezve.

Fütyült arra, hogy a hatvanas évek kultúrítészei túl pesszimistának ítélték a műveit, és a dicsőséges szocialista realizmussal szemben dacosan vállalta a szürrealizmust és mindazt, ami szimpla didakszison túl van, ami a nem elmesélhető, csak megfesthető dolgokról szól.

A Fidelissimart képzőművész csoport honlapján ez olvasható róla: „Festői munkásságának három nagy ihletője van: gyermekkori élettere (falu, család, természeti táj, hiedelmek, munka, évszakok változása, a puritán lutheránus hitvilág stb.), a gyermekrajz és a népművészet. Ezeknek a szintéziséből, átlényegítéséből alkotta meg a maga öntörvényű, stilizált festői világát.”

Magamagáról így írt: „Nekem öregapámtól, öreganyámtól s szüleimtől közvetítődtek a régiek igazságai: hogy a világ kerek egész, mindennek megvan a maga ideje, vannak örök és mulandó dolgok. Az igazság létezik, és az Isten számon tartja cselekedeteinket.− Képeimen embereket keltettem életre, valami lebegést próbáltam létrehozni, hogy érzékeltessem a világ fölött érzett kétségbeesést, bizonytalanságot, de a régebbi századokból s gyerekkoromból átderengő boldogságlehetőségeket is.”

Ide kérezkedik a művészbarát költőnek, Sulyok Vincének egy, a Giczy János festményeihez „illesztett” versének részlete:

Azt a világot fested egyre még,
amelyik már rég nem is létezik,
azok arcát idézed fel,
akiké már rég porrá omolt
a temetőkert sírhalmaiban.
Elnézem képeiden hosszan
ezeket a nem szép arcokat,
ezeket a gyönyörű arcokat,
az élet, a sors által összegyűrteket,
a hajsza s munka által megviselteket,
ahogy elnyűttségükben is tündökölnek.
Vajon ilyen szépek leszünk-e mi is
majd halálunkban?
(…)

Elment Giczy János. Most ott ül a fehér falú, fenyőszagot árasztó égi templomban, anyjával, apjával, öregapjával, s az ő apjukkal, öregapjukkal: néhai parasztok, ácsok, csizmadiák, kisnemes gazdák között.

Elment, de nem hagyott itt minket. Velünk van, velünk marad a képeiben, az égi és földi világ, a múlt és a jelen, az álom és a valóság között, ott van az óvó, ölelő, ringató, megtartó kezekben, a kendők, leplek, fátylak lebbenésében, vásznak, abroszok nyugalmában, szemfedők fájdalmában, és kenyérben és szőlőben és búzakalászban és mindenféle virágokban. És a szentendrei skanzenbe költözött alsószopori haranglábban, amiben lehet, hogy most megkondult egy picit a harang…

Sass László

Elhangzott: 2016. július 29-én a Soproni Evangélikus temetőben